Készenléti állapot
Ez lehet, hogy jó funkció egy elektromos berendezésnél, de az embernél elvetendő abban hinni, hogy a készenléti és a normál működés között egy kapcsolás művelete a különbség.
Szervezetünk nagyon sok rétegben képes a környezetére reagálni. Jelen pandémiás helyzetben a testünket fenyegeti egy láthatatlan, levegőben terjedő ellenség, amire köztudomásúan nincs gyógymód. Amink viszont már van az a betegséget gyengítő, ellehetetlenítő oltóanyag, valamint beépített fegyvertárunk: testünk immunrendszere. Ebben az elhúzódó időszakban felteszem, legalább egyszer mindenki eljutott oda, hogy számot vessen a saját testi adottságaival, életkorával, egészségi állapotával. Itt kezdődnek a bonyodalmak…
Először is az egész teremtett értelmezési keret egy hadiállapotként jeleníti meg a helyzetet, amiben a győzelem az ellenfél elpusztításában merül ki. De sajnos ebben az allegóriában a Covid ellen csak csatát lehet nyerni, a háború folytatódik, ami egy örökös készenléti állapotot feltételez.
Anélkül, hogy kilépnénk ebből a vízióból, nézzük meg közelebbről a beépített védelmi rendszerünket. Az immunrendszer akkor működik jól, ha kényes egyensúlyt alakít ki a támadás és tolerancia között. A bitszintű képzettársításokra lefordítva: van az ellenség és a barát. És van egy jó hírem, barátból van a több.
Sokkal nagyobb számban léteznek az ember számára hasznos mikrorganizmusok, mint károsak. Ez azt jelenti, hogy talán nehezebb, de legalább annyira fontos feladat a környezetünk hasznos mikroflórájának megőrzése, mint a káros, pl. betegséget okozó fajok visszaszorítása.
Csak az ember szervezetét vizsgálva: tízszer annyi baktérium van az emberi testben, mint emberi sejt, kb. 1–2 kg a testtömegünkből csak a mikróbák súlya. Ezek közül is a legtöbb baktérium a bőr felszínén és az emésztőrendszerben található. Történetesen mikróbák teszik lehetővé, hogy a bél, mint a szervezetünk legnagyobb immunszerve megfelelően működhessen. Azaz körbeértünk: a láthatatlan kis lények (bélflóra) azon barátaink, akik a láthatatlan ellenségeinkkel (jelen esetben vírus) közvetve segítenek felvenni a harcot.
Ezzel most csak arra szerettem volna utalni, hogyha az oltóanyag ennyire felkeltette a tudományos érdeklődést, akkor ne álljunk meg itt, ássunk mélyre és vizsgáljuk meg mit teszünk nap nap után a szervezetünk védelmi rendszerével. Barátként vagy épp ellenségként viseltetünk iránta?
Miért ne rendezkedjünk be készenléti állapotra
Egy baj biztosan van a készenléti állapottal, hogy számunkra ez egy stresszválasz és nem egy berendezkedhető életmód. Azért mondom, hogy számunkra, mert gyanítom, hogy a prédaállatoknak ez a mindennapi programjuk. Az ő életükben az üss-vagy-fuss primitív mechanizmus a valóság, amiben a trauma rendszeres átélése hosszú távon kulcsfontosságú evolúciós előnyhöz juttatja a fajt. Ez a túlélés életösztön elsőbbsége a jobb életminőség vágya felett. Mi már a másodikkal kacérkodunk, remélem!
A készenléti állapot sajnos esetünkben nem egy stand-by üzemmód. Ez egy olyan energiaigényes fázis, ami csak rövid távon fenntartható. Amióta tudom, hogy a krízis szó valójában döntést jelent, mindig eszembe jut az is, hogy a krízissel járó stressz feladata, hogy a döntéshozatalt megsürgesse: a figyelem beszűkül, az egész szervezet turbófokozatra kapcsol. Ha nem születik döntés, ami által a krízishelyzet megoldódna, akkor a szervezet elkezdi a tartalékait felélni, miközben berendezkedik erre az új idegállapotra. Állandósulhat a magas vérnyomás, alvászavarok kísérhetik a fokozott éberséget, még az emésztés, a bél működése is zavarossá válhat. Kicsit ördögi körnek bizonyul, mert egy ilyen leharcolt állapotban hajlamosabbak vagyunk a beszűkült tudatunk révén a rossz mintáinkra ráerősíteni.
Előfordul, hogy a mezei embernek ezek közül semmi sem tűnik fel tünetként, mert lekönyveli a mindennapi csatavesztések sorába. Negatív érzelmek skálázásának időszaka köszönt rá, amit az a végzetes elképzelés tud buborékba zárni, hogy a többieknek könnyű, neki nehéz.
Dühös vagyok, rettegek, nagyon unom már, teljesen kétségbeejtő ez az egész, türelmetlen vagyok, legszívesebben tarkónbasznám, biztosan ez is valami hazugság…folytathatnám. Ha ezek vannak műsoron, akkor surprise! a rossz érzések uralkodnak felettünk.
Mikor a fenti helyzet kollektív élményként jelenik meg mondjuk egy világjárvány idején (vagy egy átlagos pesti, esős reggelen), akkor a pánik és hisztéria szétterjeszti az általános ingerlékenység érzését. Ez elől még a jellemzően higgadt emberek sem menekülhetnek, ők is hajlamosabbá válnak az eltúlzó, szokatlan reakciókra. De mindezt meddig lehet bírni?
Passzív érzések
Ahogy a fenti leírás is sejtette, az érzésekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy passzív közvetítői vagyunk. Már a szókincsünkben is rögzül ez a tehetetlenség, hiszen szerelembe esünk, elönt minket a méreg, elragad minket a hév. Nyelvünkben elszenvedjük és nem cselekedjük az érzéseinket.
Ezen túl pedig két iskolát különböztetünk meg a közfelfogásban:
1. vannak, akik az érzelmek természetes áradásának vetik alá magukat, szenvedélyesnek/őszintének és intuitívnek élik meg énjüket és
2. vannak, akik elfojtással tartanak békét és rendet maguk körül.
A pszichológiai szakirodalom ezt a kettőt két lépésben levezetve a kötődési minták számlájára írja. Mindkét megoldás lehet szélsőséges válaszreakció, túlkompenzáló irány.
Az érzelem annyira szabályoz minket, amennyire mi szabályozzuk az érzelmet. A kettő folyamat elválaszthatatlanul egyszerre jelenik meg az agyunkban, külön-külön agyféltekéken. Az érzelmek automatikusan megjelennek a jobbféltekén és a társult viselkedést a korai kötődés minősége finomhangolja. Ekkor alakulnak ki azok a „stratégiák”, amik a rossz érzések élményének feldolgozását segítik. Például önmegnyugtató viselkedések, vagy a társakkal való szemkontaktus keresése, a hatásos kommunikáció létrejötte, ami mind a rossz érzést szünteti meg.
Azaz ekkor tanuljuk meg, hogy stressz hatására a stresszt felismerjük, kimutatjuk és közelséget keresünk a megoldás céljából. Ha a közelségkeresési stratégia befuccsolna, akkor jönnek a másodlagos, szabályozós megoldások, amik már inkább a kötődés kontrolljára vonatkoznak: extrém mód túltoljuk a közelségkeresést (alulszabályozzuk érzelmeinket). Ha erre válaszreakcióként sem jön semmi, vagy éppen büntetés, akkor marad az elfojtás (túlszabályozzuk érzelmeinket).
Sajnos a kutatások is azt igazolták, hogy mindkét szélsőséges másodlagos stratégia távolító és nem közelítő hatással van a társas kapcsolatainkban, hiába a kapcsolódás a célja. (Forrás)
Kontrollált érzések
Akárhogyan is történt ez a csecsemőkorunkban, most már felnőttek vagyunk és az már a mi döntésünk, hogy szembenézünk-e a helyzetünkkel ahelyett, hogy azt firtatnánk, meddig tart még ez az állapot, meddig kell még kibírni. A mi felelősségünk megválasztani egy ilyen környezetben, hogy mit engedünk át magunkon, mivel ingereljük magunkat és egyáltalán minek a valóságára reagálunk. Hisszük-e, hogyha tudatosan a mindennapjaink részévé tesszük az apró örömteli élményeinket, akkor a negatív érzelmeink kevésbé ütnek rajtunk sebet? Lehetségesnek találjuk-e azt, hogy a sok általunk kezdeményezett — jó érzelemre vezető — tapasztalat az idő elteltével képessé tesz minket a nehéz döntések meghozatalára, és a szélsőségesen szokatlan reakciók leépítésére? Látjuk-e azt magunk előtt, hogy az érzelmeink feletti kontrollt a jó érzéseken tudjuk csak igazán örömtelien gyakorolni?
Ez nem egy újraindító gombnyomás kérdése, amit ráadásul mások nyomkodnak. Ilyen mágikus, sorsfordító gombnyomások csak elvétve fordulnak elő az ember életében. Sokkal inkább a szavak, az önigazoló eszmék helyett, az egyéni, mindennapi rituálékba vetett hit kérdése. Egy gyertya meggyújtása, egy frissítő erdei séta, gondosan elkészített ebéd, klassz beszélgetések, eredményes munka, közös olvasás, a játék, a tanulás öröme, a nevetés, a reggeli futás. Gondolom, ha sikerül a mindennapjainkat gatyába rázni és megtüzdelni maradéktalanul örömteli pillanatokkal, akkor a fenyegetések árnya is valós méretűvé törpül.
