Az okoskodás a tett halála
Márpedig a modern világban tettekre van szükség, potenciálra és fejlődésre, hallhatjuk. Mindezt azért, hogy a pillanatban megélhessük a halhatatlanságot és kicsit kacérkodjunk az örökkévaló emlékezettel. De mi van ha ránk köszönt a tehetetlenség időszaka? Mi viszi akkor előre a cselekményt? Sőt, jó módszernek tűnik-e ilyenkor jobbhíján “okoskodni”?
Ez az egész gondolat onnan ered, hogy érzem a nyomást magamon. A lassú reakciókészség ma már luxus, a tétlenség pedig maga a halál. Ma, mikor a világon szinte mindenki amellett, hogy kénytelen járványtant tanulni így vagy úgy, tehetetlen várakozásra van kárhoztatva és az okoskodás csúcsra pörög. Legszívesebben átugranánk ezt az egészet és folytatnánk ott, ahol abbahagytuk. Én meg azt mondom, hogy mi lenne, ha meghaladnánk az eredeti logikát és megfejtenénk, hogy mely gondolataink vezetnek végül tettekhez, és melyek mélyítik csak a tétlenség árkait?
Tudás fája: az ismeret vagy a tett volt előbb
Mivel az írás kiindulópontjának ezt az elhíresült Madách idézetet választottam, ezért ide is citálom most az első perdöntő emberi tett drámáját, az emberiség legfőbb krízisét.
Az ember tragédiája c. műben a jó és a rossz tudásának fájáról vitatkozik az első emberpár. Nem bírják feldolgozni, hogy van EGY fa az Édenkertben, amiről tilos enniük, különben meghalnak. Legalábbis a teremtett szabályok szerint.
“Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás.”
A dráma szerint ez az érv teszi be náluk a kaput: hogyhát mire minden eshetőséget átpörgetnek lemegy a Nap, és sose jönnek rá, hogy mi is a valódi következmény. Just do it!— tanácsolja nekik Lucifer.
Végül a fenti meggyőződés alapján esznek belőle. Első blikkre azt mondanám, hogy azért, mert fogalmuk sincs, hogy mifelől döntenek, mi pontosan az a halál, éppen ezért tűnik súlytalannak. Nincs róla tapasztalatuk. De ha jól sejtem (inkább remélem) erről egyelőre egyikőnknek sincs saját tapasztalata, max elképzelése.
„De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg!
Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.
Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett.” (Újfordítású Biblia 2014, Mózes 1. 3:6)
Úgy tájékozódtam, hogy az eredeti nyelv ismerete segíti a megértést. A héber nyelv a tudni ige jelentésének több árnyalatát is hordozza, jelen esetben a “tapasztalati jártasságot és megismerést, tehát a dolgok megcselekvését” érthetjük tudás alatt. “Az ókori héber gondolkodás a mi fogalmaink szerinti tudást és cselekvést nem választotta szét, passzív tudás nem létezet.” Ebben az értelemben, a dolgok határtalan megcselekvésének vágyát nyerte el az első emberpár az engedetlenségével. Forrás
Szokták mondani, hogy a saját kárán tanul, mert a jó és rossz tudását, a morális iránytűjét így képes csak értelmezni. De bennem felmerül a kérdés, hogy mire vezet az emberiség intelligenciája, emlékezete, tanulási képessége, ha minduntalan visszaesik az elhamarkodott döntések csapdájába?
Elme evolúciója
Azért kedvelem ezt a művet, mert abban a korban készült, mikor a darwinista, evolúcionista elképzelések először sokkolták a vallásos tömegeket és jócskán belerondítottak az addig fennálló zsidó-keresztény kultúrkörbe. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy Madách Lucifer szájába adja az ösztön logikáját: “De mit töprengek. Az nyer, aki mer.” — ami látszólag nem csak a modern kor fejlődési motorjának frappáns mottója az író szerint. Főszereplőjét végigcselekedteti az emberiség történelmén, majd Madách egy kritikusához írt levelében magyarázza meg, hogy Ádám folytonos kudarcának forrása az “emberi természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bír…az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselés vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet »küzd és bízzál« -ja vonatkozik.”
A vallásos feloldás nem témája az írásomnak, de meg kell hagyni, ez a gondolat 1862-ban egészen ügyesen közelíti meg a mai elmét kutató evolúciós biológusok nyilatkozatait. Jelen tudásunk szerint a természetes szelekció az elménk változására ugyanúgy hatással van. A fejlődésünk folyamatában kialakultak bizonyos túlélést segítő szellemi képességek, amik a kőkorszaki környezetben kifejezetten hasznosnak, modern társadalmainkban viszont már akár károsnak is bizonyulhatnak. De felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért nem alkalmazkodik a mostani környezetéhez. Mert lassabb.
“Az evolúciós léptékkel egy pillanatnak megfelelő kétezer év például olyan radikális kulturális változásokat hozott, amelyet az igen lassú evolúciós folyamatok nem képesek követni. Ráadásul populációbiológiai tény, hogy minél nagyobb a népesség, annál lassabbak az evolúciós változások. Már egy hatmilliárd fős populációban sincsenek gyakorlatilag evolúciós hatások.” Forrás
A Madách féle belső emberi gyönge ugyan nincs nevén nevezve, de talán az ösztönszerű működésünknek a korlátozottságára mutat. Az, ami lehet, hogy jól működött 100000 évvel ezelőtt, ma viszont sok esetben hátráltatja a legújabb technológiánkat, az ismeret alapú intelligenciát.
1. rendszer vs. 2. rendszer
Az hogy elménknek két működési mechanizmusa van már a köznyelvben is megjelenik. Az ösztönösség és intuíció misztériuma és a logikus gondolatvezetés közkedvelt téma. A két rendszer között létezik egy munkamegosztás, aminek a célja az energiatakarékosság és a teljesítmény maximalizálása. Az 1. rendszer, az ösztön gyors és kikapcsolhatatlan, míg a társa lassú és kontrolláló. Forrás
Amit mindenképp érdemes elfogadni, hogy a zsigeri reakcióink veleszületettek és az evolúció eredményével fejlődnek, mint láthattuk nem a mi életünk léptékében. Ezért nem olyan nagy baj, ha ezek erényeit és korlátait minél hamarabb megismerjük, és ezáltal megértjük, hogy miért működünk néha irracionálisan. Különösen most, mikor a tétlenség frusztrációja nyomja rá a bélyegét a hétköznapokra.
A 2. rendszer tehát az önkontrollt és a szellemi munkát jelenti, azt amit Lucifer szerint inkább sutba kéne dobni. A csábítás és a nagy energiaigényű gondolkodás között, azért nem meglepő, hogy gyakran választjuk az elsőt. Emögött evolúciós logika húzódik csak.
Azt is tudjuk, hogy egy szellemileg, érzelmileg leterhelt elme kevésbé tud a rossznak ítélt viselkedésmintáinak a kelepcéjéből szabadulni. Kevésbé drámai és hétköznapi példa, hogy egy koránkelő ember önfegyelme estére fogyatkozik el, míg egy bagoly típusnak a reggeli időszakban nehezebb kihívás összpontosítania. (Az agyféltekék működéséről a Készenléti állapot című korábbi írásomban már érintőlegesen gondolkoztam.)
Mikor csal az ösztönünk
Daniel Kahneman Közgazdasági Nobel-díjas pszichológus Gyors és lassú gondolkodás című könyvében alaposan körbejárja, hogy az intuitív mozgatórugónk a mai világban mikor okozhat meglepetéseket. Meglepetés alatt itt érthetünk pozitív és negatív élményt.
De induljunk ki abból, ami engem manapság a leginkább foglalkoztat, vagy mondjuk úgy irritál, a közösségi médiában tapasztalt “okoskodás”. Amire egyébként én ugyanúgy hajlamos vagyok. Látszólag úgy tűnik, hogy a vélemény megalapozottságára tényeket sorakoztat fel az “okoskodó”, de valahogy sejthető, hogy túlzott a magabiztosság.
Az 1. rendszerünk mániája és sikerének a mércéje, hogy a gondolat, a történet koherens egészt képezzen. A történet alapjául szolgáló adatok mennyisége és minősége mellékes, mert az 1. rendszer a lyukakat is betapasztja az intuitív meggyőződéseivel. Ennek az volna a pozitív hozadéka, hogy a bonyolult világunkban nem őrülünk meg teljesen, hanem képesek vagyunk cselekedni részleges infók alapján is. A hátránya viszont például az, amit az amatőrök magabiztosságának nevezünk.
Hivatalosan elnevezve a Dunning–Kruger-hatás szerint az ismeretszerzési vagy rutinszerzési folyamatnak van egy fázisa, amiben az elménk válaszút elé ér. Vagy megelégszik az 1. rendszer becsapásával (“csak az létezik, amit látsz”), vagy a fáradságos munkát választja, és tovább kutat, gyakorol.
Legyen az a főzés vagy épp járványtan, egy bizonyos ponton:
- hajlamosak vagyunk túlbecsülni a saját képzettségüket,
- nem vagyunk képesek felismerni, ha más ért hozzá,
- nem vagyunk képesek felismerni, hogy mi magunk valójában mennyire nem értünk hozzá,
- és a fentiekre csak akkor ébredünk rá, ha tovább fejlesztünk a saját szakértelmükön.
Nekem az a gyanúm, hogy a pandémia idején a tájékozódás két veszélyt rejteget magában vagy megrekedünk és megelégszünk a fenti állapottal, ösztönszerűen elnyomva a kételyt és a kétértelműséget; vagy megőrülünk a sok egymásnak ellentmondó információ rendezésének folyamatában és döntésképtelenek maradunk.
Hát egyik sem hangzik túl jól, de gyanítom, hogy sokan vagyunk úgy, akik megjárták mindkét irányt. Hogyan tovább?
Legyen gyanús a túlzott magabiztosság
Eltörölni a túlzott magabiztosság beidegződését (a kétely elnyomását) nem lehet Kahneman szerint, mivel azt a magunknak mesélt történet igazolja. De a figyelmünket felkeltheti, ha egy szakértő túlzottan is bizonyos a mondanivalójában. Valamint sokat sejtet az is, ha valamilyen ismeretre, rutinra azt mondják, hogy az egy szakma sajátja, amire oktatási módszertan épül és amelyben egyikőnk sem vett részt.
Figyeljük meg a fogalmazásmódot
Kahneman arra mutat rá, hogy az elménk már eleve másképp “látja” a különbözőképpen megfogalmazott információt és másképp is reagál:
„90%-ban zsírszegény” vagy a „10% zsírtartalmú” hoz minket lázba?
Az alapgyakoriságokból induljunk ki, ne magunkból
Most eleve mindenki statisztikákat bogarászik, a számokból próbáljuk megérteni a kudarcainkat és következtetni a jövőbeli kilátásokra. Vannak bizonyos statisztikai tények, amiket nem lehet már vitatni. Próbáljunk a politikailag független felmérések, kutatások eredményeire rákeresni, akármennyire is lehetetlenségnek tűnik. De semmiféleképp nem érdemes saját tapasztalatainkból a nagy átlagra következtetni.
Végezetül…
Nagyonis kecsegtető a megcselekvéseink által és a saját tetteinkbe, döntéseinkbe és önbizalmunkba vetett hit alapján ítélkeznünk, a kvázi korlátlan, felhalmozott ismeretek tárházának kapuja nyitva áll.
Tanuljunk holtig, okosodjunk és ne okoskodjunk.
