A konzervatívok is ugyanazt akarják csak lassabban II.

Populista. Minek találunk ki olyan kifejezéseket, amiknek nincs egyöntetű értelme. Vagy az értelme, hogy elszívja a levegőt. Mi jó abban, ha évekre visszamenően kell egy nyomorult fogalmat visszafejteni, hogy kiderüljön, nincs megállapodás még mindig csak a konstans vita hagyománya.

Pop. Populi. Populizmus. A nép az elit ellen, vagymi. Én a nép barátja vagyok, közületek való vagyok, a ti érdekeiteket képviselem, felemellek titeket. Nem volna baj tudni, hogy ki ez a nép: a kisgazdák? a kisemberek? a parasztok? a sokaság? polgárok? a munkások? a kétharmad? a szorgos kapitalisták?

Pár pillanatra elgondolkozom azon, hogy a magyar néphez tartozónak érzem-e magam. Ha az a magyar nép, aki az országban teremtett játékszabályokat betartva boldogul valahogy az életében szerencsével vagy anélkül, valamennyire szolidaritást vállalva a szomszédaival, akkor igen, magyar nép vagyok én is. Fehérnép. Ha azt tudni a magyar népről, hogy kicsit azért makacskodva vagy épp trükközve tartja be azokat a játékszabályokat, akkor is magamra ismerek. Ha a magyar nép a semmiből kaparja össze magát és felemelkedik, hát ezt nem élem. Se a lentet, se a fentet. Valahol középúton csatlakoztam a történetbe, ami relatíve már fentnek számított és most azt látom, hogy 2x20 körömmel tartjuk a pozíciónkat családilag. Feljebb már nem szeretnénk törni, lejjebb meg istenments. Ez szerintem nem a tágan értelmezett nép létélménye, kivéve, ha úgy nézzük, hogy felkapaszkodók+megkapaszkodók = senki nem akar zuhanni.
Ez egy populáris igény végülis. OV-nek is szemet szúrt anno:

Egyetlen kormány sem mondhat le a középosztályról. Mindannyian tudjuk, hogy valójában az ő vállukon nyugszik az ország. Őket abban a helyzetben kell tartani — ha kell, az ország minden erejét megfeszítve –, hogy el tudják kerülni a szegénysorba süllyedést. Ha a szakmunkásokat, a tanárembereket, a hivatali dolgozókat, a fiatal családosokat önök belenyomják a szegénységbe, és annak esélyét is elveszik tőlük, hogy becsületes munkával, tisztességesen nevelhessék gyermekeiket, hogy erejüket megfeszítve ötről hatra jussanak, nos, akkor lesz itt igazi csőd, akkor majd lesz itt összeomlás!(1995, Orbán Viktor)

Ha kommunikációs technológiát értünk ezen az egészen és nem akarjuk, mivel nem is tudjuk identitással felruházni, akkor a populizmus gondolom a kampánystratégiának a része. Minden szónak megvan a helye a beszédekben, minden színnek, formának van tudománya. A karakterek és a történetek is mértanian megműveltek, kutatásokkal alátámasztottak, egy tökéletesen megírt színdarab vagy valóságkép, a döntés a mi kezünkben van.
Pontosan definiált, hogy ki a nép, ki a nép barátja és ellensége. Aki nincs velünk az ellenünk van. Aláírom, hogy kb. ez az első benyomása az embernek a politikában, a navigációt megkönnyítendően lebutítva kapjuk az elképzeléseket. Nem lehetünk pont mi a 10 millió politikai elemző országa!

Mivel a migránsellenesség kérdését érteni vélem, hisz mi volnánk a kereszténység kapuja, ezért ezt átugornám, az viszont még talány számomra, hogy miként lett az Európai Unióból Brüsszel, a liberálisból illiberális. Hogyan lehet egy szövetség egyszerre a globalizmus túlélésének záloga és ellenségkép is? Mire jöttek rá időközben??? Részigaz válasz: a 2008-as válság termelte ki idehaza is a populista szólamokat és a “távlatos Európa-politika” elfelejtődését, ahogy a Brexitet, Trumpot és a Swampot, hiszen a korrupt elit egyértelműen hibáztathatóvá és ezáltal ellenségképpé vált. A nép szemében mindenképp, körbeértem.

A harag és a félelem, sőt szorongás élményét könnyebb megszólítani és általa mozgósítani, mint az elismerés és a bizalom által. De a jelen krízis időszakában ez nagyon ízléstelen volna. Nem? Hogy nézne az ki, ha a plakátokon a cigisdoboz szintű fulladásos halál képei köszönnének vissza “Ezt kockáztatod, ha nem oltatod be magad!” alcímmel. Végülis igaz lenne (a kockázat mértéke elenyésző, de attól még ott van), de mennyivel szebb ez az üzenet: “Saját magunkban kell bízni. Müller Cecíliában kell bízni. A munkatársaiban kell bízni. A magyar professzorokban kell bízni.”

Donnie Darko filmből

Szükségtelen félni. Most bízni kell a szakértő kormányban. Kicsit árnyaltan persze benne van, hogy a nemzetközi tudósokban nem kell bízni, de bazmeg, ők fejlesztették a vakcinát. Mindegy.

Még mindig nem látom, hogy ugyanazt akarnák, csak lassabban. Lehet, hogy ilyen opciót nem kínált számukra a helyzetük, csak a betonszilárd ellentételezést. Létrejönnek az újféle kelet-közép-európai konzervatívok, ahol már másak az értelmezési tartományok is a történeti múltból kiindulva is és hát elhelyezkedés okán is. Például legújabb ellenségképük egyenesen a nyugatról jövő liberális demokrata, mert az ő “támadásainak célkeresztjében: a nemzet, a család, a vallási hagyomány” (2020. OV).

Kezdek rájönni, hogy apám nem erről a konzervativizmustól beszélt. Egy olyan többségi elvű demokráciában élek, amiben én nem tartozom a többség közé. Sem a nép, sem az elit nem vagyok, sebaj. Kapcsolódni csak félelemből tudnék, de úgy meg nem akarok, ráadásul nem érzem a fenyegetését egy elkövetkező rossznak. A meglévő rosszakat viszont javíthatónak és nem félnivalónak képzelem. Megőrizni és építeni kéne és ugyanezt a megőrzést és építést kommunikálni. Ahol ezt megtalálom, legyen az kisebb szerveződés, oda valónak érzem magam, oda csatlakozom. A populizmust és hogy az mit akar és milyen gyorsan vagy lassan, na azt elengedem.

Miféle lassításra vágyom én:

• szakértő, párbeszédre hajlandó, abban példát mutatóan konzerv,
• együttműködést propagáló és nem harcot propagáló,
• kisközösségek erejét elismerő,
• gazdaság > ideológia, tett > gondolat
• meglévő értékek megóvása prioritás az új fejlesztésekkel szemben
• kultúrát nem megszálló, sokszínűséget elfogadó,
• természeti környezetben nem a hasznot leső, azt inkább restauráló és nem kizsákmányoló.